Ronaldinho a válogatottban  Ronaldinho már a második válogatott mérkőzésén olyan gólt lőtt, hogy kvalitásait Peléhez hasonlították. A nemzeti tizenegyben eddig még sohasem okozott csalódást, s legnagyobb sikerét is a selecaóval érte el: 2002-ben a világbajnok lett.  Ronaldinho a különböző korosztályos válogatottakban rendszeresen szerepelt, vagyis nem volt számára ismeretlen a címeres mez, és 1999 első felében már egyre többen követelték őt a nagyválogatottba, látván, hogy a fiatal sztár milyen kiváló formában futballozik a Grémióban. A szövetségi kapitány, az 1998-as világbajnokság után a válogatott élére került Wanderley Luxemburgo azonban nem arról volt híres, hogy előszeretettel válogat be fiatal focistákat, így hát Ronaldinho hiába ontotta a gólokat klubcsapatában, úgy tűnt, hogy még várnia kell arra, hogy bemutatkozhasson a nemzeti tizenegyben. Hogy ez mégis megtörtént 1999 nyarán, és hogy Ronaldinho egyáltalán ott lehetett a Copa Américán, az egy rendkívül bizarr, jellemzően brazil eseménynek volt köszönhető. A paulista pontvadászat fináléjában a Corinthians és a Palmerias csapott össze, és miután az első találkozón a Cor idegenben nyert 3-0-ra, így a visszavágónak már nem sok tétje volt. Ennek ellenére hihetetlen feszült légkörben zajlott a mérkőzés, és be sem fejeződött. Történt ugyanis, hogy a 76. percben, amikor az állás 2-2 volt - vagyis a trófea sorsa már eldőlt -, a Corinthians csatára, Edílson, aki pár perccel korábban egyenlített, a félpályánál dekázgatni kezdett a labdával. Ez volt az a pillanat, amikor a Palmerias három játékosának, Zinhónak, Júniornak és Paulo Nunesnek elborult az agya, és nekirontottak az ellenfél csatárának. Edílson egy pillanat alatt felmérte, hogy most a testi épsége is veszélybe kerülhet, elrúgta a labdát, és az öltöző felé kezdett rohanni. Erre aztán a többi játékos, beleértve a kispadon ülőket is, a tett helyszínére sprintelt, és hatalmas tömegverekedés tört ki. A Palmerias csatára, Oseas még a labdaszedőket sem kímélte. Kis idő múlva megérkeztek a rendőrök és a rádióriporterek is, akik igyekeztek egy-egy interjút készíteni a még mindig verekedő futballistákkal. A játékvezető, Paulo César Oliveira tíz percig várt, de mivel a zűrzavar nem csillapodott, úgy döntött, hogy a találkozónak nem lesz folytatása. A Sao Pauló-i Labdarúgó-szövetség úgy döntött, hogy 2-2-es állást végeredménynek minősíti, és ezzel a Corinthiansé lett a trófea. Az esetnek csak egyetlen vesztese volt, mégpedig a klub csatára, Edílson, akit minden létező fórumon elítéltek, Luxemburgo pedig kizárta a Copá Américára készülő válogatott keretből. Pedig ő tulajdonképpen semmi szabálytalant nem tett, ellentétben például a nekirontó három játékossal... Ronaldinho négy nappal a kontinenstorna előtt, az utolsó előkészületi meccsen debütált a selecaóban Lettország ellen, és bár végig a pályán volt, túl sok különlegeset nem csinált. A Copa nyitómérkőzésén, Venzuela ellen természetesen csak kispados volt, ám 4-0-ás vezetésnél, a 72. percben becserélte őt Alex helyére - két perc múlva gólt lőtt... Copa América hátralevő részében ugyan túl sok érdemleges tett már nem fűződött a nevéhez (a másik két csoportmérkőzésen, majd a Mexikó elleni negyeddöntőben szintén becserélték, ám az elődöntőben és a fináléban nem kapott játék lehetőséget), viszont nem sokkal a kontinensviadal után rendezett Konföderációs-kupára készülő keretbe is meghívót kapott. Ez a torna amolyan szükséges rossz volt a legtöbb válogatott számára, szinte csak a házigazda mexikóiak vették komolyan, és a brazilok sem vitték el legnagyobb sztárjaikat. A tornán természetesen a kezdő tizenegy tagja volt, mindhárom csoportmérkőzésen gólt szerzett, de a nagy meccse a Szaúd-Arábia elleni elődöntő volt, ahol mesterhármassal vette ki részét a 8-2-es diadalból. A fináléban a házigazdák ellen "csak" két gólpasszra futotta erejéből, és a brazil válogatott végül 4-3-as vereséget szenvedett a döntőben, de Ronaldinho begyűjtötte a torna gólkirályi címét, és kétségtelenül az egész nyár legnagyobb felfedezettje lett, szurkolók millióit hódítva meg. Természetesen továbbra is tagja maradt a válogatott keretnek, ott volt a pályán a szeptemberben Argentína ellen lejátszott két barátságos meccsen, majd a Hollandia elleni előkészületi találkozón is, ám akkoriban az első számú feladatot nem annyira a nagyválogatott jelentette számára, hanem az olimpiai csapat, amelynek életkora alapján szintén tagja volt. Az országban rendkívül komolyan vették a 2000-es sydneyi ötkarikás játékok selejtezőit, annál is inkább, hiszen Dél-Amerikából mindössze két válogatott juthat ki az olimpiára, vagyis korántsem volt egyszerű a kvalifikáció. A selejtezőre 2000 elején került sor, mégpedig a brazilok számára hazai pályán, és a csapat Ronaldinho vezérletével valósággal lesöpörte az ellenfelet a pályáról. A csoportmérkőzéseket veretlenül, 15-1-es gólkülönbséggel abszolválta a gárda, egyedül Chile tudott egy 1-1-es döntetlent, és csak a chileiek úszták meg Ronaldinho gól nélkül, a venezuelaiak és a kolumbiaiak viszont egyaránt kettőt kaptak belőle - utóbbi 90 percet a brazilok egyébként 9-0-ra verték meg! A csúcspont azoban a második fázisban jött el az ősi rivális Argentína ellen: Ronaldinho itt egyszerűen ellenállhatatlanul futballozott, mesterhármast ért el, és a brazilok 4-2-re verték meg a szintén remek erőkből álló argentin gárdát. Ezt követően Ronaldinho Chile ellen is betalált, és így az utolsó, Uruguay elleni találkozó a továbbjutás szempontjából már lényegtelen volt. Ronaldinho összesen kilenc góllal zárta a tornát, és Brazíliában mindenki meg volt győződve arról, hogy a selecao ezúttal végre megnyeri az aranyérmet az olimpián. Az ötkarikás játékokig azonban hátra van még fél év, és menet közben megkezdődtek a 2002-es világbajnokság selejtezői is. Ronaldinho természetesen továbbra is tagja maradt a válogatott keretnek, de az első, Kolumbia elleni találkozón csak csere volt, a következő pár összecsapást pedig ki is hagyta, Luxemburgo szerint azért, mert súlyfeleslege volt. A csapat azonban nem brillírozott a selejtezőkön, a közvélemény pedig valósággal bekövetelte Ronaldinhot a csapatba, aki Uruguay ellen ismét kezdő volt, majd az argentinok elleni hazai mérkőzésen már megint kiválóan játszott. Szeptember 3-án még szerepelt a Bolívia elleni vb-selejtezőn, majd elutazott Ausztráliába, hogy valóra váltsa minden brazil álmát, és a csapattal hazahozza az olimpiai aranyérmet. Az ötkarikás játékok eseményei azonban nem éppen úgy alakultak, ahogyan azt a szubkontinensen elképzelték: már a csoportmérkőzések során becsúszott egy kínos vereség Dél-Afrika ellen, de a negyeddöntőbe azért bejutott a csapat. Itt aztán Kamerun volt az ellenfél, és a selecao hosszabbításos mérkőzésen vereséget szenvedett - ráadásul úgy, hogy a Szelídíthetetlen Oroszlánok kettős emberhátrányban futballoztak. Ez a kudarc Luxemburgo állásába került, és Ronaldinho sem jött ki jó a dologból: az új szövetségi kapitány Emerson Leao ugyanis ezt követően fél éven keresztül mellőzte őt a válogatottnál, állítólag azért, mert az egykori remek kapus valamiféle vitába keveredett a Gremio vezetőivel. Ronaldinho következő válogatottbeli fellépésére így 2001 márciusáig várni kellett, amikor is az Egyesült Államok elleni barátságos mérkőzésen húzhatta fel a címeres mezt, és ezt rögtön góllal ünnepelte. Ezt követően még szerepelt az Ecuador elleni, 1-0-ra elveszített vb-selejtezőn, majd megint kikerült a nemzeti csapatból, köszönhetően annak, hogy a Grémióban már, a PSG-ben pedig még nem lépett pályára. Igaz, ez talán nem is volt olyan nagy baj számára, hiszen így nem volt részese az újabb kínos eredményeknek, kihagyhatta a 2001-es Konföderációs-kupát, amely Leao bukását hozta, majd a katasztrófális Copa Américát, és az új szakvezető, Luis Felipe Scolari először csak novemberben küldte őt pályára (a Venezuela elleni vb-seljtező már csak azért is különleges Ronaldinho karrierjében, hiszen a mai napig ez volt az utolsó alkalom, hogy nem kezdőként vették számításba a válogatottban), ekkor már a Paris Saint-Germain futballistájaként, és a nagy kérdés immár az volt: ott lesz-e a világbajnokságra utazó keretben. Erre azonban meglehetősen hamar választ kapott, hiszen 2002-es esztendőt pazar formában kezdte klubcsapatában, és a Scolaritól kapott bizonyítási lehetőséggel is élni tudott. Kiválóan futballozotta jugoszlávok, majd a portugálok ellei előkészületi mérkőzéseken, és utóbbi találkozón végre összeállt a Ronaldinho-Rivaldo-Ronaldo trió, amely aztán a világbajnokságon érte el csúcsformáját. Utóbbi két labdarúgó képességeivel mindenki tisztában volt már a World Cup előtt is, ám Ronaldinho kitűnő játéka némileg meglepetés erejével hatott.Az első, törökök elleni csoportmérkőzésen ugyan még kissé visszafogott teljesítményt nyújtott, de a kínaik ellen már góllal és gólpasszal hívta fel magára a figyelmet, a belgák elleni nyolcaddöntőben aratott győzelemhez is egy assziszttal járult hozzá, a nagy meccse azonban az angolok elleni negyeddöntő volt. A találkozó nem a legideálisabban kezdődött a selecao számára, elvégre a brittek szereztek vezetést Michael Owen révén, és úgy tűnt, hogy a szünetre is ők vonulhatnak előnnyel. A ráadás perceiben azonban az angolok labdát veszítettek a félpályánál, Ronaldinho lecsapott rá, és nagy lendülettel megindult a kapu felé, egy biciklicsel után a jobbra húzódó Rivaldo elé passzolt, aki egyből a hosszú sarokba belsőzött. A második játékrész ötödik percében aztán folytatódott a Ronaldinho-show: a brazil szabadrúgást végezhetett el az oldalvonal mellől a jobb oldalon, észrevette, hogy David Seaman beadásra számítva, kimozdul a kapujából, és mértani pontosággal a hosszú felső sarokba csavart. Hét perccel később aztán jött a negatív fordulat, Ronaldinho ugyanis rátartott Denny Mills lábára, és maximum sárga lapot érő megmozdulásért a játékvezető túlzott szigorúsággal kiállította. Az elődöntőt tehát kénytelen volt kihagyni, azonban a fináléban ismét ott volt a kezdő tizenegyben, és a második találatot megelőzően ő passzolt Ronaldóhoz. Ronaldinho tehát két góllal, négy gólpasszal (na meg egy aranyéremmel) zárta a világbajnokságot, amelyen az újságírók szavazatai alapján bekerült a torna álomcsapatába, sőt, őt választották meg a World Cup ötödik legjobb futballistájának. A vébé után ismét új szövetségi kapitány került a selecao élére Carlos Alberto Parreira személyében, aki immár alapemberként számít Ronaldinhóra, aki ha nem sérült, akkor biztosan ott van a kezdők között. A 2003 nyarán megrendezett Konföderációs-kupa ugyan valószínűleg nem tartozik a legszebb emlékei közé (egy erősen tartalékos brazil válogatottal nem jutott tovább a csoportkörből, ráadásul Törökország ellen ki is állították), de ez sem szegte kedvét. Barcelonába igazolása pedig kifejezetten jót tett neki, hiszen utolsó párizsi hónapjaiban már kissé kedvetlennek tűnt, de a katalánoknál már ismét a régi, víg kedélyű Ronaldinhót láthatjuk a pályán, és ennek köszönhetően a válogatottban is megint remekel. Nyilvánvaló, hogy selecaóban való szereplés nagyon sokat jelent a számára, szinte mindennél többet: a Barcelona vezetőségének nem is nagyon tetszett, hogy a Barca első két bajnoki mérkőzését sérülésre hivatkozva kihagyta a szezon során, de közben a válogatottban két alkalommal is pályára lépett, ráadásul mindkétszer gólt szerzett.